„Tisztelt Szerkesztőség!

Sajnálatosan az utóbbi napokban ismételten történt néhány olyan eset, amelyből akár egy is, bármely fejlett demokráciában, bármely, a választóira még oly csekély figyelmet fordító kormánynál is országos botrányt, azt követően pedig az állampolgárok igazságérzetét megnyugtató, kézzelfogható intézkedések meghozatalát eredményezte volna.

Ezzel szemben nálunk - egy-két esti híradó rövid (polkorrekt) híradásán kívül - egy nap elteltével a vezető internetes média 10 legnézettebb oldalán (a nemzeti érzelmű oldalak kivételével) még említés sem található ezekről az esetekről, a kormány pedig mélyen hallgat.

A borsodban 24 óra alatt vadállatias brutalitással elkövetett 2 idős magyargyilkosságról beszélek. Ezek a gyilkosságok akkor történtek, mikor a Magyar Köztársaság „Elnöke” ebben a megyében kezdte országjáró, problémafeltáró és tájékozódó körútját. Mindkettő elkövetői cigányok voltak. Egyik esetben olyan 11-12 éves „gyerekek”, mint amilyenek annak idején Solymosi nénit is megölték Ózdon. Mindez azonban csak a jéghegy csúcsa. Saját tapasztalatomból mondom, hogy csak az én lakókörnyezetemben az elmúlt hónapban legalább 1 olyan gyilkosságról, és 2 életveszélyes sérüléssel járó rablótámadásról tudok, amiknek cigányok voltak az elkövetői, az áldozat, illetve a sértettek minden esetben idős vidéki magyarok. Egyik eset sem kapott nyilvánosságot a helyi, vagy az országos médiában. Óvatos becsléseim szerint naponta akár tucatnyi hasonló eset is lehet országosan.

Ebben a témában kár bármilyen „jogvédő” szöveggel előjönni, vagy a „cigánygyilkosságokkal” példálózni. Ezt már jó eséllyel senki sem veszi be hazánkban. Ha sarkosan akarnék fogalmazni, azt mondanám, hogy ismereteim szerint, mindeddig bizonyítottan etnikai alapú, közösség elleni támadásokat és gyilkosságokat kizárólag cigányok követtek el a befogadó magyar társadalom tagjainak kárára.

Azt is mondhatnám, hogy a cigányok csupán egy hét alatt több magyart ölnek, vagy nyomorítanak meg mind a mai napig (nem kis büszkeséggel, a magyarölés, -verés dicsőségét nyíltan hirdetve), mint ahány cigányt a magyarok 100 év alatt összesen meggyilkoltak. Ugyanez az arány igaz a két etnikum közötti, egymás kárára elkövetett bármilyen típusú bűncselekményre is. Hogy miért nem lehet ezt bizonyítani? Mert a mindenkori kormányok, és a mögöttük álló háttérhatalom nem biztosít lehetőséget (egyenesen tiltja!) az ez irányú adatok gyűjtésére, így téve súlytalanná, alapvetően lehetetlenné, az e témában kezdeményezett bármilyen vitát. (Az „emberi jogok” védelmezőinek nagy örömére és dicsőségére!)
A média hallgat.

Vagyis a politika és a közvélemény szempontjából nem is történnek meg ezek az esetek. Nincs miről beszélni, nem kell szembe nézni a problémákkal, nem kell magyarázatot, no és megoldást keresni. Így kényelmes és jövedelmező bizonyos köröknek, és megbízóiknak. A kérdés az ókori rómaiaktól kezdve ismert. Kiknek az érdeke? Az olvasóra bízom...

De hogy nem a tisztességes, becsületes, adófizető, biztonságos és élhető életre (és öregségre) vágyó magyar állampolgároknak, sem az igyekvő, a többségi társadalomba ereje és lehetőségei határát súroló akarattal beilleszkedni akaró cigányoknak, az, teljesen biztos. Ez a hozzá állás az, ami az egyik legtöbb kárt okozza a békés egymás mellett élésnek. Jó lenne, ha végre mindenki, aki az élet valamely területén döntéshozó - legyen az politikus, vagy a végrehajtó hatalom alkalmazottja, vagy csak „egyszerű” választópolgár - rádöbbenne arra, hogy mindaddig kár esélyegyenlőségről, felzárkóztatásról, oktatásról, munkahelyteremtésről... stb.stb. beszélni, míg az országban nincs az állampolgárok döntő többsége számára elfogadható rend. Nincs más megoldás!

Enélkül hiábavaló remény szolidaritást, áldozatvállalást, vagy akár csak pozitív hozzáállást is várni a többségi társadalom tagjaitól, akik nap mint nap szenvedik meg a fennálló helyzet következményeit, saját magukon, gyermekeiken, szeretteiken, családtagjaikon, vagy jobb esetben „csak” magyar nemzettestvéreik tragédiáján keresztül. Mit lehet ez ellen tenni? A jelenlegi politikai elit véleményét ismerve, lassan nincs már mire várni.

Önbíráskodás?.

A szó: „önbíráskodás”, magáért beszél. Igazi, kifejező, mély tartalmat hordozó szó. A magyar ember számára azt jelenti, hogy valaki a saját kezébe veszi a vélt vagy valós sérelmei miatt keletkezett kárának, hátrányának orvoslását, érdekeinek érvényesítését.

Nincs ebben semmi meglepő. Az emberi civilizáció kialakulásának hajnalán, szervezett társadalom, állam, írott szabályok és kialakult igazgatási rendszer hiányában ez teljesen természetes volt. Aki nem védte saját érdekeit, aki nem szerezte vissza elrabolt javait, aki nem védte meg az övéit, az elpusztult. Ez volt a világ rendje.
Volt.
A társadalmak fejlődése, a szociális, gazdasági, társadalmi viszonyok változása hozta magával, hogy az emberek fokozatosan lemondtak az erőszak magánmonopóliumáról, és átadták azt a közösség vezetője, a földesúr, az uralkodó, majd a kormányok (politikusok) kezébe. Egyrészt, mert tudták, hogy minden helyzetben és minden ellenérdekelt féllel szemben nem győzhetnek (nincsenek meg az eszközeik), másrészt remélték, hogy egy egységes és kiszámítható rendszerben, ahol mindenkire egyformán vonatkoznak a szabályok (jogok és kötelességek egyaránt), és ahol a más kárára elkövetett cselekményeket a társadalom igazságérzetének megfelelően szankcionálják, egy olyan kiszámítható és biztonságos környezetben élhetnek majd, ami biztosítja túlélésüket és boldogulásukat. Ez így is volt, még ha nem is minden társadalmi réteg volt egyformán haszonélvezője az adott rendszernek. De az alapvető együttélési normák betartására, betartatására, és az igazságosság látszatára azért többé-kevésbé adtak. Hosszú távon egyetlen rendszer sem tudta fenntartani a hatalmát hazugságokra, elnyomásra építve, a társadalom jogtisztelő, becsületes életet élő többségének kárára, azok akaratával szemben.

Ma azt várja a társadalom, hogy mindezt a biztonságot a kormányok biztosítsák a választott képviselők (politikusok) által meghozott törvények alapján működő végrehajtó hatalom (rendőrség, ügyészség, bíróság, hatósági jogkörrel felruházott államigazgatási szervek stb.) által.

Várja, várja, várja...

De a hatalom nem biztosítja... sőt...
Hogy miért nem?
A kérdés az ókori rómaiaktól kezdve ismert. Kiknek az érdeke?
Lehet, hogy mindez csak egy kísérlet, hogy meddig lehet elmenni?
Most és itt üzenem minden politikusnak és cigánybűnözőnek: NEM SOKÁIG!!!!
A katasztrófa be fog következni, ha ezen az úton halad továbbra is az ország. A magyar ember nem azért tűr, nem azért nem üt vissza, mert gyenge, vagy gyáva, vagy, mert nem tart össze. Ez egy tévedés.
A magyar társadalom kulturáltsága, civilizáltsága, a hagyományaink, nem az erőszakra és a kirekesztésre épülnek. Magyarország az elmúlt 6-7 évtizedben olyan mértékű szellemi leépítésnek, valamint az önvédelmi reflexek teljes kiiktatására történő törekvéseknek volt a gyakorlóterepe, ami a világon is párját ritkítja. Örömmel közlöm az ezen célok megvalósításáért dolgozókkal, hogy teljesen nem sikerült. A magyar ember azért nem üt vissza, mert még hisz, még mindig, minden rossz tapasztalata ellenére tiszteli a rendet, a törvényt. A magyar ember még mindig vár.
Még...

Üdvözlettel:

Vidéki olvasó”

(Fotók: illusztráció)