A képviselő asszony eltért a mostanság megszokott törvényalkotó mechanizmustól. Nem akarta megspórolni a macerás szakmai egyeztetéseket. A miniszterhez írott levelében Ékes Ilona jogi anomáliának nevezte, hogy miközben a Btk. a 18 évesnél fiatalabb prostituáltat megrontás, azaz bűncselekmény áldozatának tekinti, aközben a szabálysértési törvénykönyv szerint kiskorú lánnyal szemben büntetőeljárást is lehet indítani.

Pintér Sándor szerint ez a társadalmi probléma gyakorlatilag nem létezik, hiszen 18 év alatti prostituáltat a nagyobb városokban mindössze kettőt állítottak elő, és az igaz, hogy egyre több fiatal lány árulja a testét, de ezt önként, haszonszerzés céljából teszi.

A belügyminiszter hivatásánál fogva nyilvánvalóan jártasabb a bűnelkövetők világában, mint a képviselő asszony, aki nem a rendészeti dolgozók köréből szerezte az információit, hanem vélhetőleg főleg a prostitúcióra kényszerített gyermekáldozatokkal foglalkozó szakemberektől. De szempontjaikat valahogy mégiscsak egyeztetni kellene. A belügyminiszter szerint a gyermekprostitúció megelőzése az oktatási államtitkárságra tartozik, az iskola feladata. Vajon a drogellenes küzdelmet is az iskolák nyakába lehet varrni? Ráadásul a gyermekprostitúció hátterében erőszakos, sok esetben a droggal is kapcsolatban álló bűnöző bandák állnak, akiknek a törvényes útra terelése bizonyára nem az oktatási államtitkárság hatáskörébe tartozik.

Ha valóban nagyvárosonként csupán egy-két lányt érint a gyermekprostitúció problémája, akik önként, anyagi haszonszerzés céljából teszik, amit tesznek, akkor velük minden rendben? Tényleg minden egyes előállított gyermeklány esetében kivizsgálták, hogy a bevételt mindig csak magára költötte, nem osztozott senkivel a „szolgáltatásáért" kapott pénzen? Tényleg minden egyes, az út szélén testét áruló gyermeklány önként választotta ezt a foglalkozást? Amikor az előállításukkor a kiváló és minden bizonnyal erre a speciális feladatra kiképzett rendőrnők faggatták őket az okokról, hogy miként kerültek az utcára, tényleg meggyőzően mondták a jegyzőkönyvbe, hogy ez a foglalkozás volt minden álmuk? Egyikük se akart inkább óvónő lenni vagy ápolónő, vagy a gyermeklányokat megerőszakoló és prostitúcióra kényszerítő gazember stricik ellen harcoló rendőrnő?

Aki szerint a gyermekprostitúció jelensége gyakorlatilag nem létezik Magyarországon, az próbálja meg elképzelni, mit érezne, ha egy buszmegállóban az iskolából hazafelé menet az ő lányát rántották volna be egy autóba, és kényszerítették volna erőszakkal prostitúcióra egy távoli tanyán. Hogy ez csak egyetlen eset volt? Lehet. De az eltűnt, és soha meg nem talált, ma is a rendőrség körözési listáján szereplő fiatal lányok és fiúk riasztóan nagy száma mégiscsak okot adna arra, hogy a gyermekprostitúció, mint létező társadalmi jelenség, súlyának megfelelően kezeltessék.

Ha a rendőrség hosszú évek alatt se élve, se holtan nem képes megtalálni ezeket az eltűnt gyerekeket, akkor legyen ez egy ok arra nézvést, hogy keresse az együttműködés formáit a problémát megoldani akaró törvényhozó képviselőkkel, szakértőkkel.