Ezeknek az úgynevezett dísztemetéseknek mindenhol volt egy tisztelete, vidéken a szó legszorosabb értelmében megsüvegeltek minket, az elhunyt - még ha „csak” egy körzeti megbízott is volt aktív korában - méltósággal indulhatott utolsó útjára a díszőrséggel és a díszszakasz sorfala között, a háromszoros díszsortűz pedig feltette a koronát a ceremóniára. A családtagok a temetés után ismeretlenül is megszorongatták a kezünket és hálásak voltak azért, hogy adott esetben, az ország csücskében is soha nem látott rendőrök adták meg a végső tisztességet szerettüknek. Ezek voltak a látható mozzanatok. Ami kívülről nem volt látható, az a segítség volt - és ez több éve, akár évtizede nyugállományban lévők is dukált -, hogy a Rendőrség mintegy utolsó gesztusként segített az elhunyt családjának átvállalva a temetés költségeinek részét, vagy egészét.

Ez a rendszerváltás után is megmaradt, és aki vesztette el családtagját, az tudja átérezni, hogy mit jelent ilyenkor egy jó szó, vagy egy néma kézszorítás. Az látja, érzi, érzékeli, mekkora segítséget jelent, ha a munkahelye jelzi, részt kíván vállalni a költségekben még akkor is, ha az elhunyt nem éppen a vezérigazgató volt a vállalatnál, hanem csak a portás. Volt erre a Rendőrségnél egy beosztás, amit kegyeleti előadónak hívtak. Segített az ügyintézés lebonyolításában, és minden olyan teendőben, ami ilyenkor a hátramaradottaknak nem könnyű. A hozzátartozóknak volt döntési lehetőségük, legyen-e sortűz és hasonló részletekben. Morbid dolognak tűnik egy temetésre azt mondani, hogy szép, hiszen lehet, pont az fekszik a ravatalon, aki éppen engem tanított meg a rendőri pálya apró kis mozzanataira, emberségre, tisztességre, de azt biztosan kijelenthetem, hogy méltóságteljes.

Aztán elérkezett 2012, ami sokunk életébe hozott olyan változást, ami az anyagiakon túl erkölcsi problémát is jelentett és jelent. Jelenleg ott tartunk, hogy a rendvédelmi nyugdíjasok ingyenélők, a társadalom szemetjei, ezért úgy döntöttek hazánk „nagyjai” aki nem nagypapa és nagymama korúan ment nyugdíjba, az már nem is nyugdíjat kap, hanem járadékot. Kérem tisztelettel, hogy a korengedménnyel nyugállományba vonult rendőrök, börtönőrök, tűzoltók, katonák és volt határőrök nem kevesebb, mint 65 (hatvanöt!!!) százaléka nem éri meg a tényleges nyugdíjkorhatárt, ez talán nem mond sokat. Magam részéről úgy fogom fel, hogy van még esetleg 10-15 jó évem. Van itt azonban valami, ami elgondolkoztató és úgy gondolom, hogy embertelen. Nem velem szemben, mert ha már az én temetésemről intézkedni kell, akkor valószínű engem érdekel az már a lehető legkevésbé. Az a helyzet állt elő, hogy egy barátom özvegye sírva hívott fel, hogy az illetékes rendőri egységnél, ahol a férje korábban aktívként szolgált, közölték vele, mivel az elhunyt nem nyugdíjas, hanem „CSAK” járadékos, ezért semmiféle kegyeleti hozzájárulás sem számára, pontosabban a hátramaradottak számára nem jár. Ahogy, hallom nem egyedi eset.

Remélem a „tisztelt” politikusok és azok a belügyi vezetők, akik ezt a döntést meghozták, napi rendszerességgel bele tudnak nézni a tükörbe, azok is, akik korábban nyugdíjasok voltak és most ismét aktív beosztásban vannak. Remélem, el tudnak számolni a saját lelkiismeretükkel és azon elhunyt, korábban nyugdíjas rendőrök családtagjainak a szemébe is tudnak nézni, akiknek a férjük, feleségük, szüleik, testvérük a hivatásáért a családjuktól vették el az időt.

Két rövid idézettel zárnám az írásomat, először a rendőr eskü szövegének egy fél mondata álljon itt:

„Mindenkor az állampolgári jogok érvényesítését tartom szem előtt, és a nép érdekeinek megfelelően járok el.”

A második talán ismertebb:

„Áldjon, vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell”

Hogy életünkben sárba taposnak minket, még viselhető, de halott emberbe belerúgni, azt hiszem - gusztustalan.

Teplán Tibor