„Ti is sokat lógtok a világhálón, a közösségi oldalak forgatagában, ahol egy-egy ismerős arc mellett olykor idegen emberek is felbukkannak. Én is így jártam. Soha nem jelöltem vissza idegen embereket, külföldön élőket pláne nem. Nem is tudom, mi történt velem azon a napon, amikor mégis elfogadtam egy idegen férfi felkérését, hogy legyünk barátok.

Tetszett a képen lévő férfi, jóképű, sármos és — nem mellesleg - néhány mondat után kedvesnek és intelligensnek ítéltem meg. Nem beszélt magyarul, így össze kellett szednem minden angol tudásomat, hogy beszéljünk. Napokig leveleztünk, majd kérte, hogy ne a közösségi oldalon beszéljünk, mert neki ez túl „kockázatos”. Persze, rögtön felmerült bennem a kérdés: miért? Ekkor elmesélte, hogy ő egy amerikai katona, aki Afganisztánban szolgál és nekik igazából nem szabadna a közösségi oldalakon lenniük. Én nem kételkedtem benne, így kerestünk biztonságosabb helyet a csevegésre. Teltek a napok, ő egyre jobban udvarolt nekem, én meg egyre jobban beleestem. Csodálatos dolgokat írt és szinte már elképzeltem a közös életünket - hiszen tudjátok, mi nők imádjuk a tündérmeséket. Szóval csak ábrándoztam róla, rólunk, hogy milyen is lesz együtt? Vajon ő költözik az országomba vagy én megyek majd Amerikába? Álom volt, egy szép álom... 

A csábítás

Még mindig róla álmodtam, miközben ő azon dolgozott, hogyan verjen majd át.

Szóval én szép álmokat szőttem, csak rá gondoltam minden pillanatban és vele akartam lenni. Ő persze nem volt ártatlan ebben, hiszen tudta, hogyan kell egy nőt meghódítani. Nem volt kezdő, minden helyzetben tudta, mi kell a nőnek.

Végre elkezdtük tervezni, mi lesz, ha meglátogat. A fejemben annyi minden volt, mindent meg akartam mutatni neki a városból, képzeletben már körbe utaztuk Budapestet. Úgy tervezte, hogy látogatása során majd feleségül is vesz (ugye, milyen szép is lett volna?), férj és feleségként térünk majd vissza a hazájába. Istenem, még most is beleborzongok, ha erre gondolok. Mi lehettünk volna az „álompár”, Hamupipőke és a hercege.

Állítása szerint éppen egy bevetésre készültek, de azt ígérte, ha visszatér, beszél a feletteseivel és elmondja nekik, hogy szeretne meglátogatni engem. Nagyon vártam, hogy jelentkezzen végre a válasszal, hogy holnap már indul, és együtt leszünk... Sajnos nem így lett. Szomorúan jött vissza. Éreztem minden egyes betűből, amit leütött, hogy nem megy ez olyan könnyen. Azt mondta mielőtt meglátogat, el kell utaznia Szíriába, hogy fontos dokumentumokat hozzon el az országa számára. Gondoltam, nagyon bennfentes ember lehet, hogy ilyen nagy feladatot bíznak rá. Arra kért, figyeljek most nagyon, mert fontos dolgot szeretne tőlem kérni - mielőtt elutazik. Gondoltam, bármit megteszek érte, kérjen csak amit akar…

A titkos doboz

„Szeretnék neked küldeni valamit, ami nagyon fontos a számomra, ami az én kincsem és eddig féltve őriztem."

Hm. Milyen romantikus, nem? Gondoltam a szívét küldi nekem, persze csak képletesen. Küldjed csak, drágám, majd vigyázok én rá! Ahogy ezt leírtam neki, azonnal elkezdte intézni a csomagot. Adatokat kért tőlem, nem értettem, miért, ezért kértem meséljen nekem a dobozról. Azt mondta „kincsek” vannak benne, ő így nevezte (pénz meg arany). Elmesélte, hogy ezeket bevezetései során találta társaival és eddig a feletteseik elvették tőlük, de most úgy döntöttek, elrejtik azokat és biztonságos helyre küldik majd. Tehát hozzám akarta küldeni, kérte, hogy helyezzem biztonságba, amíg ő távol van. Ha a hazajön, akkor majd együtt rendezzük a sorsát. Belementem, elhittem neki és leírtam a címem, ahová küldheti.

Szinte azonnal kaptam egy e-mailt, a csomagküldő szolgálat volt az. Gondoltam magamban: ez gyorsan ment, ez nem Magyarország, mert itt valahogy mindig minden sokkal bonyolultabb. Gyorsan átfutottam... Volna... De hoppá... 1000 dollár? Meg 350 dollár? A levélben az állt, hogy a feladó a regisztráció során befizetett 1000 dollárt, de a „váratlan” pluszköltséget nekem kellene elutalnom, hogy megérkezzen a csomag. Ekkor már tiltakoztam, én bizony nem küldök pénzt senkinek. Küldjék vissza a csomagot, nem fogom át venni. De mintha meg se hallották volna…

Rögtön írtam az én „hercegemnek”, hogy nem tudok és nem is fogok fizetni, nem kell a csomag, és hogy átvert engem. Csak pénzt akar tőlem. „Csaló vagy!”  Ő tiltakozott és kérte, könyörgött, hogy tegyem meg érte, sokat jelent neki ez a csomag és fontos, hogy megőrizzem.

A zsarolás

Még mindig könyörgött, én meg tiltakoztam, hiszen addigra már (egy kis nyomozás után) tudtam, hogy ez egy csalás és pénzt akarnak tőlem kérni a nem létező csomagért. Miközben vitatkoztunk, éreztem, hogy figyelik a telefonom és az  üzeneteket, mert folyton ki-be kapcsolt.

Nem hagytam magam, így tovább vitatkoztunk. Zsarolni kezdett, azt mondta, ha valami baja lesz a csomagnak, megkeres, és megfizetek érte.

Már nem válaszolok az üzeneteire, így szép lassan csendesedik a dolog. Úgy értem, csendesedni kezdett, de most itt ülök, miközben három csaló férfi, három különböző mesével és egy ugyanazon férfi képével próbál etetni.

Mivel a történetet már ismerem, tudom, mi után mi következik, így én irányítom a szálakat, s ők nem is tudják, hogy most már mindig egy lépéssel előttük leszek…”